Úgy gondolom, az élet írta alkalmak többet érnek sokszor, ezer tanító szónál. Ezért itt álljon ismét egy levél teljes tartalma, amit hozzám címeztek,és Legyen inspiráló tanítás, minden kételkedőnek.
Szerbusz, Mia!
Tessék, milyen könnyen megszokjuk a jót, és majdnem elfelejtettem azt, amit együtt csináltunk.
Már több mint fél éve jelentkeztem utoljára. Tudom, mondtad, hogy a jó dolgokat rögzíteni érdemes, hogy minél jobban tudatosak legyünk a változásokra. (remélem jól emlékszem). Szóval.
A férjem el akart hagyni. Én őrjöngtem, fenyegetőztem, és amikor a nagyobbik fiam is elköltözött szó nélkül tőlünk, megkerestelek.
Pár alkalom után, ami, azt hiszem kb. négy hét időt jelent, mintha villámcsapás ért volna. Minden lenyugodott bennem, pedig az utolsó bőröndjét is elvitte az uram. Ahogy kilépett, én még rácsaptam az ajtót, majd hozzád indultam. Hazaérve, valami különös érzés fogott el. Cikáztak a gondolataim, nem haragudtam, valami, mintha megértést nyert volna bennem. Leültem és álmodtam. Láttam a boldog éveinket, szerelemben a párommal, a gyerekeket, a sok kacajt, és! Megláttam magam!
Tudod, mennyire tiltakoztam az ellen, hogy elfordultam a páromtól! Hát persze, mert a gyerekek, a háztartás, meg minden marhaság! De nem volt igaz! Nem engedtem a férjem segíteni, hogy ketten tegyük a dolgunk. Te jó ég, mennyire kizártam őt, és igen, ismét jól láttad, nem is a magam nézetei miatt!
Amikor megszületett a második gyermekünk, anyu állt a kiságy mellett és összecsapta a kezét! Jaj, édesem, most aztán jól magadra szakítottad a munkát! Ez az anyák keserű levese! És hallom most is a fülembe. Már nem fájt, megértettem őt. Nehéz élete volt. Lecseréltük ezt a hitrendszeremet is a sok- sok másikkal együtt, már nem rémisztett meg, csak láttam magam előtt mindent. A fiaim menekülését, a párom életét mentve való, szívszorító távozását.
Egy hónap múlva, már sokkal nyugodtabban, és békében magammal kezdtünk el újra beszélgetni a férjemmel, természetesen a gyerekek kapcsán. Majd egyre több közös megbeszélni valónk akadt. Egyszer csak az ajtómban állt a párom, és azt mondta: El kell neked valamit mondanom, megértettem valamit. Kérlek hallgass meg!
Beinvitáltam ismét, és azonnal rákezdett.
Magadra hagytalak! Nem lett volna szabad az első visszautasítás után azt gondolnom, ok, te vagy az anya, a háziasszony, a feleség, hát tedd a dolgod, ha ennyire akarod. Hibáztam. Nem vettelek észre. Látnom kellett volna, mennyire igyekszel. Én is csak magammal foglalkoztam, a munka, ja persze, mert a férfi, ettől fontos. Hazajöttem, makogtam valamit, ettem, és a munkára figyeltem. Talán meg sem köszöntem az ételt, amit elém tettél. Minden olyan természetes volt a számomra. Egészen addig, amíg újra te is munkába álltál.
Szégyellem magam! Még így is elvártam a teljes ellátást, érzelmek nélkül. A gyerekek ebben nőttek fel, ilyen apát és egy kimerült anyát látva. Hát nem csoda, hogy ilyen korán elmenekültek itthonról. Én meg ezt is a te őrjöngéseid számlájára írtam! Eszembe sem jutott megkérdezni, mi a baj? Mit tehetnék másképp.
Én is elmentem, menekültem, cserben hagytalak.
Az elmúlt pár hét a magányomban, és téged látva, megváltoztatott.
Azt gondoltam, folytatódni fog a harc, de nem így volt. Azt a csodálatos asszonyt kezdtem újra látni, akibe anno, beleszerettem. Minden beszélgetésünk, találkozásunk után, valami egészen mély szeretet ébredt bennem. Elkezdtem látni, mit is csináltam. Ez elszomorított, de azt gondoltam, eljövök hozzád! Elmondom mind ezt neked, mert ezt tudnod kell. Elmentünk egymás mellett. Nagyon szeretlek, és mindig szeretni foglak, akár merre halad az életünk. Sajnálom, ami történt kérlek, bocsáss meg, ostoba, idióta barom voltam.
Végig hallgattam üt, csendben, szeretetben. Majd megfogtam a kezét és én mondtam el mind azt, amit megtapasztaltam. Nem tudom meddig ültünk utána, egymás kezét fogva. De olyan nagyon jó volt. Eszembe jutottak a szavaid, és újra ott kéz a kézben, megbocsátottam! Neki, magamnak, anyukámnak, és mindenkinek. (Mennyi arc villant fel! Akik tanácsokkal láttak el, vagy éppen támadtak!)
Majd szinte egyszerre felálltunk és megköszöntük egymásnak az őszinteséget, és elköszöntünk, elment.
Azóta rengeteg időt töltünk együtt. Szerelemben és boldogságban, de még nem költöztünk újra össze. Már nem ez a fontos! Tanuljuk egymást és magunkat. A gyerekek is szinte szárnyra kaptak. Keresik velünk a közös időtöltést, beszélgetéseket, közös programokat. Szóval,
KÖSZÖNÖM, MIA!
És KÖSZÖNÖM MAGAMNAK is, hogy rád találva, belevágtam a lehetetlennek látszóba.
Beszéltem a páromnak arról is, hogy hogyan dolgoztunk együtt, és én ezt, miként éltem meg. Azt meg még ma is témának tartjuk, hogy a veled való munka, nem csak bennem, hanem a környezetemben is micsoda fantasztikus változásokat hozott létre. Szeretne ő is elmenni hozzád. Én nem forszírozom, mert arra is emlékszem „ mindenkiben meg kell szülessen, az érzés, a saját életéért való felelősség vállalásra”. Talán neki nem is fontos már….?
Én sem tudom merre tart az utunk, de amit megélhettem, azt el nem felejtem! Hálás vagyok mindenért és,
MILLIÓ KÖSZÖNET!
Dr. K…… H….
Mi zajlott le ebben a történetben?
Így hat az a belső munka amit magunkért teszünk. A nyitottságunk, és az elszántságunk, vagy a traumánk mélysége nagyban hozzájárul az eredményességhez. Letéve a régi berögződéseket, beemelhetjük az újat, a megoldás orientált gondolatokkal. Nem játék, munka ez, de akár játékosan is tehetjük. Minél jobban megismerjük önmagunk, láthatóvá válik a működésünk. Gyakorlatot szerezhetünk a gyors felismerésekhez és a helyzet megoldó képességekre. Ebben a történetben olyan mérvű nyitás, és elfogadás történt, ami ennyire megrázóan gyors és hatékony eredményeket hozott. Kiterjedve a környezetére. A hölgy nagyon elszánt volt, és kitartó!